A Maghreb térsége évezredek óta szervesen kötődött és kötődik Európához. Afrika északnyugati részén, az Európai Unió déli határánál, a Kanári-szigetek szomszédságában egy három Magyarországnyi területű, egy millió lakosú sivatagi ország még mindig gyarmati elnyomás alatt él. Az utolsó, illegálisan megszállt, gyarmatként számon tartott ország Afrikában: Nyugat-Szahara.
1975 előtt spanyol gyarmat volt, Spanyol-Szahara néven (1884-től). 1975-ben, Franco diktátor halála után, a spanyolok bejelentették kivonulásukat. A hágai Nemzetközi Bíróság megalapozatlannak minősítette a két szomszédos állam, Marokkó és Mauritánia a térségre bejelentett igényét. 1975. novemberétől egy éven keresztül együtt kormányozta a területet Spanyolország, Marokkó és Mauritánia, majd a spanyolok kivonulásának végén Marokkó és Mauritánia megfelezte és megszállta azt, pedig az 1975. évi Madridi Egyezményben a spanyol állam nem adta át számukra a területi szuverenitást. Ezért az ENSZ Jogi Tanácsa Nyugat-Szaharát idegenek által kormányzott területnek nyilvánította. A szaharaiak (saharawi) az 1973-ban alapított Polisario Front nevű fegyveres szervezetben gerillaháborúra kényszerültek az új gyarmatosítók nyomasztó fölényével szemben, és létrehozták saját kormányukat, 1976-ban pedig kikiáltották a Nyugat-Szaharai Köztársaságot. 1979-ben Mauritánia békét kötött a Polisario-val és kivonult, mire Marokkó annektálta és megszállta ezt az országrészt is. Marokkó súlyos etnikai tisztogatást végzett: a lakosság kétharmadát kiűzte az országból (például légitámadásokkal, napalmmal és foszforbombákkal támadták a civil lakosságot); és marokkóiakat telepített a megszállt területekre, semmibe véve a nemzetközi jogot és az ENSZ határozatokat. Körülbelül százhatvanöt-kétszázezer elűzött szaharai él azóta a dél-algériai sivatagban, a határ közelében menekülttáborokban, sátorvárosokban, rendkívül nehéz körülmények között. Ezek a táborok az ENSZ-től és a nemzetközi segélyszervezetektől függenek.
A Nyugat-Szaharai Köztársaságot 85 – harmadik világbeli – állam ismeri el. Jelenleg tagja az Afrikai Uniónak. Az ENSZ-ben megfigyelő státusszal rendelkezik.
1991-ben az ENSZ közreműködésével megszületett a tűzszünet Marokkó és a Polisario Front között. Azóta a Polisario Front a politikai és tárgyalásos megoldás feltétlen híve.
Nyugat-Szahara nagyobb, gazdaságilag értékesebb, az Atlanti-óceán partját és a nagyobb városokat is magában foglaló részét Marokkó katonai megszállás alatt tartja, a lakosságot pedig elnyomja. Az ENSZ ugyan többször kivonulásra szólította fel Marokkót, Rabat azonban ehelyett 2500 kilométeres falat épített, szögesdrótkerítést és aknamezőt telepített a megszállt terület határára. A marokkói hadsereg 70%-a a megszállt területen állomásozik, minden szaharai lakosra négy katona és rendőr jut. A szaharai nép saját hazájáért, az oda történő visszatérés lehetőségéért és a de jure törvénytelen megszállás ellen küzd, idestova 32 esztendeje. Független emberi jogi szervezetek nagyon sokszor számoltak be arról, hogy a Marokkói Királyság a megszállt nyugat-szaharai területen brutális katonai és rendőri erőszakkal elnyomja, bántalmazza és megfélemlíti a védtelen szaharai lakosságot, lábbal tiporja emberi jogaikat. Gyakoriak a kínzások, elhurcolások, nyomtalan „eltűnések”, bírósági tárgyalás nélküli letartóztatások, sőt kivégzések is előfordulnak. Nyugat-szaharai politikai foglyok, akiket békés tüntetések során tartóztattak le, éhségsztrájkokra kényszerültek fogvatartásuk embertelen körülményei miatt és a szaharaiak önrendelkezési jogának érvényre juttatásáért. A politikai foglyok azonnali szabadon bocsátását együtt követelte az Európa Parlament Nyugat-Szahara csoportja, a Kínzásellenes Világszervezet, az Amnesty International, a Human Rights Watch, a spanyol parlament és sok más szervezet - sikertelenül.
Az ENSZ 1991 óta a helyszínen lévő alakulata érdemben semmit nem tesz. A nemzetközi emberi jogi szervezetek és más civil szervezetek is felhívták az ENSZ nyugat-szaharai békefenntartó és népszavazás-előkészítő hadtestét, a MINURSO-t (mely 200, fegyver nélküli ENSZ katonából áll), hogy ne csak a tűzszünet betartatását kísérje figyelemmel, hanem fordítson több figyelmet az emberi jogok megsértésének eseteire is a megszállt területen. A nemzetközi közösség botrányos módon nem ért el semmit a jogfosztott és nyomorba taszított nyugat-szaharai nép ügyében. Ezért súlyos felelősség terheli.
A tűzszüneti megállapodás szerint a Biztonsági Tanács határozatában előírt módon elismerik Nyugat-Szahara önrendelkezési jogát, és hogy egy szabad és szabályos népszavazást kell rendezni a Marokkóhoz csatlakozásról vagy önállóságról. A szavazók az utolsó spanyol gyarmati népszámlálás (1974) során összeírt szaharai lakosok lettek volna, adminisztratív és katonai kényszer nélkül. A konfliktus magva továbbra is az, hogy Nyugat-Szahara népe nem kíván marokkói fennhatóság alatt élni, hanem önrendelkezési jogát gyakorolva, népszavazást akar saját sorsáról. Marokkó ugyan nemzetközi nyomásra elvben elfogadta a népszavazás lehetőségét, de gyakorlatilag megakadályozza, évtizedek óta folyamatosan halogatja azt. A rabati hatóságok azóta marokkói telepesek tízezreit telepítették le Nyugat-Szahara annektált területére – a népszavazás eshetőségére felkészülve...
E politikával összhangban, a rabati vezetés az ENSZ-re is nyomást próbál gyakorolni, annak érdekében, hogy változtassa meg a rendezési terv eredeti kritériumát, nevezetesen, hogy csak az 1974-es utolsó spanyol népszámlálás által nyilvántartásba vett családok tagjai (most már egyre inkább leszármazottai) vehessenek részt a népszavazáson. A betelepített marokkóiak létszáma az elmúlt évtized folyamán feltehetőleg megközelítette, sőt talán már el is hagyta a helyén maradó eredeti lakosságét, bár az Algériában, a tindoufi menekülttáborokban élő 265 ezres közösségével még nem versenyezhet. Már csak amiatt sem, mert a sátorvárosokban igen magas, 5% körüli a lakosság éves növekedési rátája. A rabati időhúzó politika azonban továbbra is jól működik: nemzetközi ráhatás nélkül Marokkót semmi nem veheti rá a referendum, számára "idő előtti" megrendezésére. Marokkó ugyanakkor csak addig lehet biztos a dolgában, ameddig külföldi támogatói nem változtatnak álláspontjukon.
A különböző rendezési tervek kudarca után jelenleg három (Nyugat-Szahara irreális teljes függetlenségével együtt négy) lehetőséget lehet elkülöníteni a terület jövőjére nézve:
1) A népszavazás megtartása, amely eldönti a nyugat-szaharai önrendelkezés kérdését. Kérdés kik szavazhatnak, és mikor lenne hajlandó lehetővé tenni Marokkó.
2) Nyugat-Szahara marokkói fennhatóságú autonómiája. Ez a megoldási lehetőség a Baker-tervben megalkotottakhoz hasonló, s a Marokkói Királyság jelenleg, mint a nyugat-szaharai kérdés rendezésének "legfeljebb lehetséges" útját propagálja. Eszerint egy törvényhozó és egy végrehajtó testület kerülne megválasztásra azon népesség által, amely 2000-ig Nyugat-Szahara területén tartózkodott. Négy évvel később a törvényhozó testület újraválasztaná a végrehajtó testületet, amely a marokkói kormánnyal együttműködve megalkotná a terület végleges statútumát, két kitétellel: a függetlenség lehetőségének teljes tilalma, illetve a választók a szavazás időpontja előtt egy évvel lakóhellyel rendelkeznek Nyugat-Szaharában. A Polisario Front képviselői természetesen azonnali tiltakozásuknak adtak hangot, hiszen a tervezet a Marokkóba integrálódásnak csupán egy kifelé demokratikusabbnak tűnő változata lenne.
3) A "salamoni" harmadik út az ország kettéosztása lenne, az ötlet szerint nagyjából az egykor Mauritánia által megszállt terület északi határáig (Al-Dakhla és a mauritániai Zouerat város szélessége lenne e képzeletbeli határvonal két végpontja). E megoldás azonban még akkor sem tűnik valószínűnek, ha gazdasági szempontból mindkét félnek haszna lenne belőle, hiszen az északi foszfátlelőhelyek marokkói, míg a halban gazdag déli partok nyugat-szaharai kézbe kerülnének. Az ok nyilvánvaló: egyik fél sem hajlandó lemondani a maga fentebbi elképzeléséről, illetve az ország teljes területe feletti ellenőrzés megszerzéséről.
Nyugat-Szahara nagy része sivatag, de a homokdűnék alatt a világ legnagyobb (10 milliárd tonnára becsült) foszfátkincse lapul. Halállománya többszöröse Marokkó és Mauritánia halállományának. Partjainál még nagyrészt feltáratlan, de az utóbbi évek kutatófúrásai alapján valószínűsíthetően jelentős kőolaj- és földgázlelőhelyek találhatók. Marokkó illegálisan végzi Nyugat-Szahara ásványkincseinek kiaknázását, mert nem a terület lakóinak javára végzi, hanem érdekük és kinyilvánított akaratuk ellenére. Az EU (különösen Spanyolország) halászati flottája nagyon is érdekelt Nyugat-Szahara halállományának lehalászásában. Körülbelül 200 európai halászhajó tevékenykedik a térségben, és ezért a „lehetőségért” az EU körülbelül 150 millió eurót fizet Marokkónak évente. Az Európai Unió továbbá a foszfátkincs és a kőolaj kiaknázásban is érdekelt lenne. Az ezzel kapcsolatos marokkói stratégia tulajdonképpen egy „foszfát-OPEC” megteremtésére irányul, természetesen rabati központtal.
A nyugat-szaharai válság szereplői, illetve érdekeltjei közül a Baker-terv felújítását, tehát a marokkói gyámság alatti nyugat-szaharai autonómiát elsősorban Franciaország preferálja. Párizs a térség stabilitásának fenntartásával érvel, ami természetesen gazdasági kapcsolatai zavartalan biztosításában elengedhetetlen számára. Franciaországnak, mint a maghrebi térség egykori legnagyobb gyarmattartójának, mindmáig fontos gazdasági érdekei fűződnek Északnyugat-Afrikához. A gyarmati korszak lezárulta után is a nagyhatalmi pozíció megőrzésén fáradozó Párizs a marokkói álláspontot tette magáévá. Franciaország Marokkóval jó kapcsolatokat ápol, a Királyságnak politikai és katonai segítsége nyújt, Rabat egyik legfontosabb külpolitikai támasza. Katonai szempontból pedig Marokkó legjelentősebb fegyverszállítója volt és maradt. Olyan hatalom, amely 1977 decemberében szenegáli területről közvetlenül is beavatkozott a Polisario Front és Mauritánia háborújába, nem annyira a megszálló hatalom, mint saját érdekei védelmében. Párizs tehát egyaránt törekszik gazdasági érdekeinek megőrzésére, illetve a két legnagyobb maghrebi országhoz fűződő viszonya fenntartására.
Ami a spanyol-marokkói relációt illeti, Spanyolország egyfelől a referendum megrendezésének régi támogatója, mert ezen az úton akar eleget tenni "történelmi" adósságának, viszont a marokkói királysággal ápolt többarcú kapcsolatát sem kívánja veszélyeztetni. A két ország kapcsolatrendszere meglehetősen ingatag, és a jövő szempontjából kulcsfontosságú elemeket tartalmaz. Spanyolország Rabat egyik legfontosabb kereskedelmi partnere és az Európai Unióhoz fűződő különleges kapcsolatában is komoly szerep jut Madridnak. Az utóbbi években egyre nagyobb méreteket ölt a marokkói és a Szaharán túlról érkező fekete-afrikai gazdasági menekültek áradata, amely gazdasági és társadalmi gondokat okoz Spanyolországnak. Az illegális bevándorlás nemcsak Spanyolországot, de az egész Európai Uniót érinti. A 2005-ös madridi vonatrobbantásokban arab, többségükben marokkói merénylők vettek részt. A kábítószer kereskedelem és az embercsempészet fenntartja és erősíti a marokkói fundamentalistákat, akik a casablancai robbantásért is felelősek. Marokkó tulajdonképpen az afrikai kontinensen lévő és vele határos két spanyol enklávén – Ceután és Melillán keresztül tudja presszionálni a az illegális migrációt felemlítve Spanyolországot. Az Európai Uniót is fenyegeti a terrorizmus, amelynek megoldása nem várható a despotikus marokkói királyságtól. Részben a terroristák pénzforrását is jelenti és számos más gondot is okoz Európának, hogy Marokkóban (spanyol források szerint) már tizenkét milliárd euró értékű hasist állítanak elő évente (többek között a Rif-hegységben), és ennek zöme Európába kerül.
Az Európai Uniónak biztonsági szempontból is fontos érdeke, hogy a Maghreb országokkal szoros kapcsolatot teremtsen és tartson fenn. Marokkó, Algéria és Mauritánia már NATO partnerország.
A hidegháború idején az Egyesült Államok, a szovjetek barátjaként számon tartott Algériával szemben, Marokkót támogatta. A Szovjetuniót ugyanakkor a Rabattól a nyugat-szaharai vizekre kapott kedvezményes halászati engedély győzte meg a támogatások beszüntetéséről. Ezért a Varsói Szerződés tagállamai sem ismerték el a nyugat-szaharai államiságot. Ettől függetlenül a Polisario mozgalom a konfliktus kirobbanása óta képviselettel bírt, többek között Bécsben, Londonban, Madridban és Washingtonban… Marokkó emellett évente mintegy tízmillió eurót fordít lobbi tevékenységre az amerikai Kongresszusban és az EU-ban.
1974-ben az ENSZ Közgyűlése tanácsadó véleményt kért a Nemzetközi Bíróságtól, hogy tisztázza, Nyugat-Szahara esetében alkalmazható-e az önrendelkezés alapelve. A hágai Nemzetközi Bíróság 1975. október 16-án tanácsadó véleményt bocsátott ki, miszerint sem a marokkói királyságnak, sem pedig a mauritániai államnak semminemű területi szuverenitása nincs Nyugat-Szahara fölött. Kijelentette, hogy semmi nincs ami meggátolná az ENSZ Közgyűlés 1960-ban kelt 1514 (XV) számú „A gyarmati országoknak és népeknek nyújtandó függetlenségről szóló nyilatkozat” alkalmazását Nyugat-Szahara dekolonizációjára, különösen az önrendelkezési jog alapelvének érvényesülésében, mely a népek szabad és valódi akaratának kifejezését jelenti. Az ENSZ állásfoglalása oda vezetett, hogy Mauritánia és Marokkó megváltoztatta álláspontját, a továbbiakban már nem gyarmati enklávéként hivatkozott Nyugat-Szaharára, hanem elismerte, hogy az ott élőknek joguk van az önrendelkezésre. Az Egyesült Nemzetek Dekolonizációs Bizottsága Nyugat-Szaharát 1975. óta továbbra is idegen kormányzású területként tartja számon. Hasonlóan, a Biztonsági Tanács kérésére (2002. január 29-én) az Egyesült Nemzetek Jogi Tanácsa által kibocsátott vélemény is arra a következtetésre jutott, mint az ENSZ 1975. november 14-i határozata. Eszerint az 1975. évi Madridi Egyezményben, mely felosztotta a területet Marokkó és Mauritánia között, a spanyol állam nem adta át Marokkó és Mauritánia számára a szuverenitást a terület felett, és nem ruházta át az adminisztráló hatalmat sem. Marokkó soha nem is volt bejegyezve az ENSZ-nél az idegen kormányzású terület adminisztráló hatalmaként.
A szaharaiak szerint csak demokratikus eszközökkel lehet békésen, igazságosan, jogszerűen és tartósan megoldani a konfliktust. Elidegeníthetetlen joguk van az önrendelkezésre. Marokkó többször is megvétózta a népszavazást. A MINURSO rég befejezte a szavazók azonosítását, ám ezt a listát Marokkó nem fogadta el és új listát állított össze. Az ENSZ szerint százezer marokkói él illegálisan a megszállt területen, számuk évente tízezerrel növekszik. Ezért az ENSZ helyt adott a Polisario tiltakozásának és a listáról törölték azokat, akiket sem az 1974-es spanyol, sem a törzsi nyilvántartásokban nem találtak - így százhúszezer névvel rövidebb lett a lista.
Az 1997 szeptemberében, Marokkó, a Polisario és James Baker különleges ENSZ megbízott által megtárgyalt és aláírt, úgynevezett Houstoni Megállapodásokat is elutasította Marokkó, melyek a felmerülő problémák megoldását és az eredetileg 1998. december 8-ára kitűzött népszavazás megszervezésének mikéntjét tartalmazták. A szaharaiak népszavazásával kapcsolatos gyakorlati teendők (a felügyelő alakulatok beszállítása, menekültek hazatelepítése, népszavazás megszervezése stb.) vonatkozásában egyetértés született. A nemzetközi közösség az átmeneti szavazólistát is jóváhagyta. Ma a terület sorsának rendezési terve, tehát maga a népszavazás is, bármikor megvalósítható lenne, ha Marokkó hajlandóságot mutatna erre, de Rabat megszegi kötelezettségeit. James Baker egykori amerikai külügyminiszter az ENSZ főtitkár különmegbízottjaként, 2003-ban béketervet dolgozott ki, melyet a Biztonsági Tanács 1495. (2003) határozatában elfogadott. Eszerint a megszállt terület félautonóm státust kap négy-ötéves átmeneti időre a népszavazás megszervezéséig. Addig mindkét félnek demilitarizálnia kell az övezetet, és létre kell hozni egy átmeneti nagygyűlést, mely regionális költségvetéssel és törvényhozási joggal működik marokkói zászló alatt. Az ENSZ által jóváhagyott szavazólistán szereplők a szaharaiak és azok a marokkói telepesek, akik 1999. december 31-én a területen éltek. A Polisario elfogadta e kompromisszumot, a Béketervet 2003-ban. A népszavazás alternatívái a teljes függetlenség, a félautonóm státus (marokkói szuverenitáson belüli saját kormányzás), vagy a Marokkóval való teljes integráció lettek volna. Marokkó a béketervet azzal az indokkal utasította el, hogy a népszavazás magában foglalta a függetlenség lehetőségéhez való jogot, ez pedig országa szuverenitását sérti. Az ENSZ főtitkár személyes megbízottja James Baker és követője, Peter van Walsum, valamint Christopher Ross, hangsúlyozták a Biztonsági Tanács előtt, hogy az ENSZ által szervezett népszavazás az önrendelkezésről elképzelhetetlen a függetlenség lehetőségének biztosítása nélkül. A királyság álláspontját annak ellenére támogatta Franciaország, hogy véleményével egyedül maradt a Biztonsági Tanácsban: Párizsnak ugyanis Marokkó fontos gazdasági partnere, a királyság jelentős vásárlója a francia fegyvereknek, ott él a legjelentősebb (húszezres) francia kolónia Afrikában, és még kísért az algériai háború emléke. A Biztonsági Tanács elfogadta a Baker-féle béketervet, ám eszközök híján nem tudja rávenni a feleket a megegyezésre, Marokkó pedig elutasította. Az ENSZ kudarca, hogy mindig kénytelen elhalasztani a népszavazás kiírását, határozatainak nem tud érvényt szerezni. Mindig megerősíti, hogy felelős az önrendelkezés jogának biztosításáért. James Baker 2004 augusztusában így nyilatkozott a PBS amerikai tv-csatornának: „Marokkó mindig feszült magatartást tanúsított a függetlenségről szóló népszavazás kérdésével kapcsolatban. Minél közelebb kerülünk a népszavazás megrendezéséhez, annál feszültebbek a marokkóiak, attól félve, hogy vereséget szenvednek a népszavazáson.”
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa szükségesnek tartotta, hogy igazságos és végső megoldás szülessen: 1871.(2009) számú határozatában megerősítette ezen elkötelezettségét egy kölcsönösen elfogadható politikai megoldás mellett. Ez hivatott biztosítani a nyugat- szaharai nép számára az önrendelkezési jog gyakorlását.
2007. április 11-én Marokkó javaslatot nyújtott be az ENSZ-nek, miszerint „autonómiát” biztosít Nyugat-Szahara területének „Marokkó szuverenitásán és területi egységén belül”. Nyugat-Szahara így Marokkó tartományát képezné. A Rabat által előterjesztett megoldás továbbra is figyelmen kívül hagyja az ENSZ eddigi eredményeit a konfliktus megoldásával kapcsolatban, és ellentmond a népszavazásra vonatkozó ENSZ-határozatoknak. Marokkó a szaharai lakossággal és a világgal még mindig a terület illegális megszállását szeretné elfogadtatni, annak ellenére, hogy a Nemzetközi Bíróság megállapította, hogy Marokkó Nyugat-Szahara területén nem gyakorol sem területi szuverenitást, sem adminisztrációs hatalmat. Marokkó 1975-től fogva figyelmen kívül hagyja a szaharaiak egy szabad és szabályos népszavazás keretében kinyilvánítani szándékozott akaratát, amely szükségszerűen magában foglalja a függetlenség igényét is. A probléma nem oldható meg autonómia biztosításával, csak úgy, ha az ott élő népek szabadon eldöntik, hogy akarnak-e a független államot létrehozni, vagy pedig a terület a Marokkói Királyság integrált része, autonóm tartománya legyen. Nyugat-Szahara nem autonómia hiányában, hanem a szuverenitás hiányában szenved.
Tarthatatlan állapot, hogy amikor az európai államok már évtizedekkel ezelőtt visszaadták az önállóságot korábbi gyarmataiknak, akkor egy afrikai állam kezelje gyarmatként szomszédját az ott kitermelhető foszfát- és halászati kincs megszerzése érdekében. Számos nemzetközi szervezet, Nobel békedíjasok, EU és ENSZ emberi jogi biztosok léptek fel a marokkói rezsim terrorja ellen és a nyugat-szaharai nép önrendelkezési jogának tiszteletben tartásáért, szabad és tisztességes népszavazás megtartásáért. Anakronizmus, hogy a XXI. században még mindig gyarmatként elnyomnak és kihasználnak egy népet. Az Európai Unió, mint ahogy segítette Kelet-Timort és Koszovót, hangoztatott alapelvei és értékei alapján - demokrácia, emberi jogok – hathatósan támogatni hivatott a nyugat-szaharai nép önrendelkezési jogának gyakorlati érvényesülését is.
Szliman Ahmed
Mérnök, Maghrebológus
Források:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése